Francois Villon:
Szerelmes ballada D'Aussigny Yssabeau-nak
A dombtetőn a sziklák, mint nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nedv csorog;
a tar bozót mélyében buja árnyak
ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak
tótágast, mint mezítelen asszonyok.
Öledre vágyom sírva itt, e holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök
...Vérembe folyt a vörös telihold.
Emlékszel még? Bimbók fakadtak, lanyha
est volt s a fény utolsó sáv aranyja
halódott fenn egy vatta-fellegen;
bíbor hajad sovány válladra lógott,
minden fűszál bokád köré fonódott,
langyos szellő bújkált a melleden,
s hogy ajkaimra éhes szád tapadt,
s belémcsorgattad édes nyáladat:
két testünk volt, de már csak egy szívünk,
s az alkony ránk borult a fák alatt.
Aztán a hold úgy kelt fel lenn a görbe
fatönkök közt, mint rőtszakállú törpe,
s akárhogy kértél, megtörtént a nász,
a bokrokon minden rügy arcom mellett
meleg harmattól duzzadt, mint a melled,
s halántékunkon lüktetett a láz,
kemény földágyunk lágy lett, mint a gyolcs,
s nem hallott ember még olyan sikolyt,
mellyel izzadt testünk egymásba ömlött,
...vérembe folyt a vörös telihold.
Majd föltérdeltem és úgy néztelek:
a tengerről sós illat érkezett,
s öledbe épp egy kis virág szorult,
jó volna - súgtam - mindig már így lenni
és így hallgatni mindörökre semmi
beszédedet. Fejünkre mézga hullt.
Megosztottam veled a kortnyi bort
s a kenyeret, mely tarisznyámba' volt:
ez lett lakománk s az ég a nászi fáklyánk,
hol a csillagok örök árja folyt.
A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély,
két melled úgy állt, mint két gonosz nővér,
egymásnak háttal. A hold hidegen
sütött és hogy kékes testedhez értem,
azt gondoltam: talán még ezt sem értem,
s mindez oly messzi és oly idegen...
Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt
fölém s a fákon túl az égi bolt
szélén pirosan megrepedt a hajnal.
...vérembe folyt a vörös telihold.
És most itt járok már a téli erdőn,
s így várok rá, hogy izzadt tested eljön,
ágyunk füvét felverte rég a fagy,
s az orkánban vonagló fák alatt
űzöm fehér, mezítelen árnyadat,
s a fellegektől kérdem, merre vagy;
hol a melled, mely ruhádon átdagadt,
a csípőd, amelyre gyöngyvirág tapadt,
s a dús bozót, s az eprek a bozótban?
Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt.
A dombon, nézd, a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög, és a hársak
hasadt odvából tejszín nyál csorog,
a tar bozót mélyében párzó árnyak
inognak s a fák széttárt lábbal állnak
tótágast, mint mezítelen asszonyok,
s én tébolyodva hempergek a holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
...Vérembe folyt a vörös telihold.
Az egyik legkedvesebb versem:
József attila:
Óh szív! Nyugodj!
Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.
Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.
De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.
Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.
1928 vége
Megzenésítve:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
